„…hirdették az Igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük…” (Márk 16,20)

Templomunk mellett nyílik nyaranta a trombitavirág. Ragyog a piros színe, megvidámít a látványa, „felpirul tőle a vér” (József Attila).

Ez a virág azt trombitálja, hogy Isten az élet és az öröm Istene, aki a feltámadott Jézus Krisztus megtartó és megváltó szeretete által az örök élet tágasságába helyezte és megújította földi életünket.

A trombitavirág folyamatosan arra figyelmeztet, hogy az evangéliumi örömhírt boldogan hirdetni és élni kell, miként a trombita zeng Bach kantátáiban (1Korinthus 14,8); ezáltal pedig megvidámíthatjuk, hitre segíthetjük, a reménységben erősíthetjük egymást.

Ez az örömhír ad értelmet, tartalmat életünknek, a teljesség felé vezet, miközben felvállalhatjuk a krisztusi szeretet kockázatát.

Csak így lehet és érdemes élni.

Az Úr pedig megáldja életünket, velünk van, „együtt munkálkodik velünk”. Közben boldogan tapasztaljuk meg azt, hogy a mi fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban (1Korinthus 15,58).

Imádkozzunk!

Urunk!

Hadd halljuk éltető szavadat!

Hadd lássuk minden életeseményünkben a Te csodáidat!

Hadd dicsérjünk mindenkor örömmel és reménységgel Téged!

Hadd vidámítsunk meg másokat, mint a Te követeid!

Ámen.

(Elhangzott a Kossuth Rádióban: 2024. május 11., – leírva: 2024. április 4., – blogon közzétéve: 2024. május 12., – illusztráció: Trombitavirág, 2014.szeptember 7.)