„Hozsánna!”

(Márk 11,9)

A mostani válságos időkben semmiség az alábbi eset, lényegtelennek tűnhet.

A „világváros” Balatonalmádiban, mintha minden megtelt volna. Olyan helyen élünk ebben a városban, immár harmincegy éve, ahol az Öreghegyről, nagy kanyarok után, három irányból torkollik ránk a forgalom, éppen a templomunk tövében, a nagykapunk előtt. Még egy téli hajnalon sem tudok úgy kijárni innen, és közbe kaput zárni, hogy valaki ne tolna azonnal türelmetlenül lefelé. Nappal három irányból, óriási sebességgel rohannak rám az autók, és azonnal dugót támasztok egy puszta kitolatással, eddig még megúszva azt, hogy valaki belém hajtson.

Itt a torkolatnál, pont a kapunkkal szemben, az út mentén, parkolókat alakítottak ki. Ritka élmény a szabad hely. A parkoló autók miatt, nem mindig lehetséges egy kanyarral kifordulni a kapunkból az úttestre.

Nincs elég parkoló. Illetve túl sok az autó. Ezért az autósok – szabálytalanul ugyan – megállnak az ellenkező oldalon is, a templom melletti járdaszigeten, ide-oda elszaladva, gyorsan elintézve valamit. Ez úgy is megtörténik, hogy telibe beleállnak a kapunkba. Egyszer egy temetésre úgy kellett elvitetnem magam, mert nem tudtam kijárni. Éppen nem késtem el.

Ami azonban a napokban történt, az egyedülálló. Nyitom a kaput, készülök kijárni. Egy autós telibe odaáll a nyitott kapunkba. Nem ismerem. Mint kiderül, a szembe-szomszéd lakás egyik albérlője. Mindig változnak az ott lakók.

- Elnézést, komolyan gondolja, hogy ide tetszik állni! - kérdezem.

- Igen, nincs hely máshol, nem látja; felmegyek, kiteregetek, és már jövök is…

Nem akartam elhinni, ott akkor, hogy ez így megtörténhet. Szégyellem, de le kell írnom: óemberi indulat fortyogott bennem, zsigerből, a Piedone filmek egyes jelenetei képződtek meg előttem.

Onnan felülről adatott azonnal a könyörület is. A Szentlélek segítségemre sietett, bénulttá sorvadtak az indulatok, beállt egy megrökönyödő higgadtság, amely belátta, hogy most csak alulmaradni lehet, egyébként méltatlan helyzet alakul ki, amely az Úr ügyére nézve is szégyenletes lehet.

Álltam ott, a nyitott kapunk előtt, csak bámultam a kapunk elé parkolt autót: Magamba zuhantam. Megijedtem az embertől, mint olyantól. Megijedtem magamtól is: óemberi indulataimtól ugyanúgy, mint attól, hogy ennyire elkeserített ez a semmi eset.

Valóban, negyedóra múlva jött az illető. Én már elkéstem akkorra az indulással. Nem szóltam semmit, csak álltam… Az ismeretlen szomszéd elhajtott. Nyilván ezt többször is megteszi majd, mert egyszer már sikerrel járt.

Csak álltam, mélységesen kedvetlenül.

A keresztyén etika kérdésfelvetéseit egy ilyen apró kis esemény éles helyzetében lehet igazán átélni. Talán lecke szinten tudnám, mi a biblikus, igei, teológiai felelet egy ilyen helyzetre; tudnám elemezni az esetet; a különböző „iskolák” feleleteit feltárni; előadást is merészelnék tartani erről. De valójában fogalmam sincs, mit kell tennem egy ilyen váratlan szituációban, ahol az emberi taplóság már olyan határtalan, amivel nincs mit kezdeni. Hittanosoknak tanítjuk: „Mit tett volna Jézus?” Reményem, hogy Ő vezetett, Ő „mozdult” bennem, noha én egyszerűen megbénultam.

Nagy bajban vagyunk, és még annál is nagyobb a baj. Az Úr kegyelméből a vírusjárvány óriási hullámai, reménység szerint, levonulnak majd, de az ember ugyanaz marad. Ez az igazán nagy baj. Az ember nem változik. Isten szabadító hatalma nélkül marad minden a régiben.

Ezért őszintén leborulunk Urunk előtt. Kiáltva könyörgünk a virágvasárnapi királynak: Hozsánna! Segíts meg! Ments meg! Tarts meg! Szülj újjá!

Mindenre elégséges a bizonyosság: Jézus Krisztus feltámadott, megmentett minket, megtartotta életünket, történjék bármi…